2008. április 21., hétfő

"Boldogok akik nem látnak és mégis hisznek"

Minden hívő, sőt talán hitetlen (nem szeretem ezt a szót, de nem leltem jobbat) ember ismeri Krisztusnak, ezt a feltámadása utáni mondatát. Még azt is sokan tudják, hogy Tamásnak mondta. Nem irigylem Tamást...Jézus kiválasztott 12 férfit társának, tanítványának, hogy elkísérjék életben. Csodatettektől, a kereszthalálig.
Idézzük fel most együtt, mi is történt akkortájt:
Krisztust keresztre feszítik, mindnyájan tudják és látják, hogy meghalt. Tudják és látják hol a sírja, és tudják és látják, hogy a kő, amit elégörgettek az szinte megmozdíhatatlan.
Bizonyára az apostolok mindegyike találkozott akkor már a halál visszafordíthatatlanságával. Bár igaz az is, hogy Jézus már a visszafordíthatóságát is bizonyította nekik Lázár feltámasztásával. De hisz egyikük sem látta Lázár haláltusáját! Jézusét mindannyian...
Látták az egész történetet: Elárulták, megkínozták, Veronika könnyíteni igyekezett szenvedésein, Simon vitte helyette a kerestet. Végignézték, amint szögeket vernek végtagjaiba, ahogy megalázták. "Köntösére sorsot vetnek" Jézus azonban még a kereszten is hívei számát gyarapítja. Feloldoz, és Atyja segítségét kéri. Felajánlja szenvedéseit. Szerettei meg állnak a kereszt alatt összetörve, és úgy érzik mindennek vége. Oldalába lándzsát döfnek, ahonnan vér, és víz folyik. Halott, ezt minden bizonyítja. Eltemetik. Szerettei búcsút vesznek tőle, gyászolnak, sötétben tapogatózva keresik, mit kell tenniük...
...és napokkal később, amikor együtt vannak, megjelenik Krisztus, szól hozzájuk, beszél hozzájuk. Nem rémlik, hogy lenne pontos leírás az apostolok reakciójáról. Azt azonban mindannyian olvashattuk, hogy Tamás nem volt ott. Valljuk be, peche volt. Szinte biztosan ki merem állítani, ha Péter nem lett volna ott, hasonlóan reagált volna. Ahogy ma is mondanánk: "Hiszem ha látom!" Számonkérhető ez a kijelentés szegény Tamáson? Nem! Még Krisztus sem teszi. Odaáll elé pár nap múlva és megajándékozza a látás és érintés tapasztalatával. De utána hozzáteszi: Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek. Hát igen, én boldog vagyok. Talán az egyetlen mondata a Bibliának, ahol eleget tudok tenni szinte tökéletesen Krisztus kérésének. Nem látok, és mégis hiszek. De itt mindig felötlik bennem valami, egy fontos kérdés: Boldog vagyok én ettől? Ilyenkor a boldogság szót elkezdem más szóval helyettesítgetni: szerencsés, könnyebb helyzetű, hálás és sok egyéb fura szó. Most azonban rá kell döbbenjek, hogy ott nem más egyéb szavak vannak. Az van ott, hogy BOLDOGOK. Persze vannak fordítási pontatlanságok, elemzési hibák, stb., stb.,... De oda mégis az van írva, hogy BOLDOGOK. Boldognak kéne lennem. És vajon vagyok is? Ha nem, feladatom azzá válni.
De térjünk vissza kicsit az apostolokhoz. Végignézték együtt ahogy meghallt, és tízüknek mázlijuk volt, mert nem mástól hallotta, hogy az Úr feltámadt, hanem tapasztalták. Tamás is szerette volna tapasztalni, annyi segítséget kapni, mint a többiek. Megkapta, de utána azt a mondatot is hidegzuhanyként. Én elsüllyedtem volna szégyenemben a helyében. És valószínű 10 társa is ilyesmit érzett: "De jó itt voltam és nem nekem mondja." De valószínű mindannyian tudták, hogy egy kicsit nekik is szól. Nem biztos ellenben az, hogy 2000 év elteltével is mindenki magára veszi egy kicsit.
Én nem láttam a halálát olyan testközelből mint ők, csak hiszem azt is. Így a feltámadást is könnyeb hinnem. De az biztos, hogy Tamás peches ott nem léte, feladatot ad minden hívő ember számára: Boldognak kell lennie!

1 megjegyzés:

Szamóca írta...

Bizony, ez minden keresztény "kötelessége": boldognak kell lennünk. Hiszen nem csak arról ismernek meg minket, hogy szeretjük egymást (ld Jn 13,35), hanem a szüntelen örömről (ld Fil 4,4) és boldogságról is. Sok vértanú szentről tudjuk, hogy mosolyogtak a kínzások közepette és örültek, hogy Jézusért szenvedhetnek.
Szerencsére mióta tudom, hogy Jézus értem is meghalt és minden körülmények között szeret, azóta ezzel nincs gondom. Tudok boldog lenni a szenvedésben is, mert tudom, hogy ez is javamra és mások javára lehet.
Érdekes, hogy a mondatnak ezt a részét ragadtad így ki. Engem a mondat másik fele jobban foglalkoztat: a hiszek. Igen, én is hiszek. Hiszem, hogy Jézus élt, hogy értünk meghalt és feltámadt. De vajon ennyit jelent hinni? Vajon ez elég a boldogsághoz? Nem. Hinni ennél többet jelent. Hinni azt jelenti, hogy egész életemet leteszem az Úr elé, nem csak egy szeletét, nem csak egy problémámat, hanem az egész életemet. Hinni azt jelenti, hogy az élet minden területén beengedem Őt az életembe és az Ő Igéi szerint cselekszem. Hinni azt jelenti, hogy jóban és rosszban is meglátom Őt és nem aggodalmaskodom semmilyen helyzetben. Hinni azt jelenti, hogy nem aggódom, hogy mit eszek és mit iszok holnap, hogy mibe öltözködöm (ld. Mt 6,25-34), hinni azt jelenti, hogy hittel és szeretettel el tudom fogadni az Ő akaratát. Hinni azt jelenti, hogy szabad akaratomból le tudok mondani a világ csábításairól. Hinni azt jelenti, hogy Isten és embertársaim iránti szeretetből merek a sötétbe ugrani és őszintén, tiszta szívvel azt tudom mondani: "Legyen meg a Te akaratod!"...
Hinni azt jelenti, hogy ha akkora hitem van, mint egy mustármag, akkor hegyeket mozdíthatok meg (ld. Mt 17,20)...
Vajon hiszek eléggé?...